írta Bitay Andi
"Biztos voltam benne, hogy sírva fogok állni a bölcsi kapujában, amikor első alkalommal hagyom ott a kisbabámat. Hiszen számomra ő mindig kisbaba marad, akit most elszakít a rendszer tőlem. Ilyen dolgok jártam a fejemben, mielőtt egyáltalán átléptük volna a bölcsi küszöbét. A valóság azonban nem ez lett.
Dávid lassan egy hónapja bölcsibe jár és nagyon jól érzi magát. Nálunk picit hosszúra nyúlt a beszoktatás, mert épp az első két hetet követően elutaztunk Rómába, ezért azt javasolta a bölcsis néni, hogy előtte ne kezdjünk bele az altatásba, ebéd után mentünk is haza. Sokan érdeklődtetek, hogy ment az elszakadás, ezért gondoltam, elmesélem ebben a bejegyzésben az eddigi élményeinket 🙂
Rémes kezdet után…
A beszoktatás nem csak a gyereknek szól, kicsit a szülő is hozzá tud szokni a gondolathoz, hogy idegenekre bízza a gyerekét és otthagyja valahol. Én első sorban azért akartam, hogy Dávid 2 évesen elkezdje a bölcsit, mert láttam rajta, hogy engem bizony már un és sokkal szívesebben van a játszótéren a gyerekek társaságában. Azt gondoltam, fejlesztően hat majd rá a bölcsőde, felkészülhet az ovira, nem mellesleg, nekem kiegyensúlyozottabbá válnak a napjaim, ha nem mindig este kell dolgoznom. Ennek ellenére gyomorgörcsöm volt a gondolattól, hogy el kell válnunk, és mostantól már sose lesz olyan, mint régen. Ezzel egy korszak lezárult, hiszen a bölcsi után jön az ovi, aztán pedig az iskola…
Az első napon csak egy órára mentünk be közösen. Ez különösebb nehézséget nem jelentett, úgy fogta fel mint egy játszóházat, mi pedig nem győztünk mindent alaposan szemügyre venni: milyen játékok vannak, milyen az udvar, hol vannak a szekrények, stb. Nagyon szép bölcsit sikerült találnunk, úgyhogy teljesen felvillanyozott a tudat, hogy ilyen szuper helyre fog járni egyetlen csemetém. Az már kevésbé, ami másnap és harmadnap történt. Dávid úgy viselkedett, mint egy kis Maugli 🙂 Míg a többi gyerek csendben játszott, ő rohant, kiabált, kiborította a játékokat, mérgesen a földhöz csapta, ami felmérgesítette, felmászott az asztalra, nem ült le ebédhez és nem törölte meg a száját a szalvétával… Az udvaron minden áron a másik csoport térfelén akart játszani és hatalmas hisztit csapott, amikor el akartuk onnan hozni.Teljesen kétségbeestem és azon gondolkoztam, hogy talán túl kicsi még ehhez és meg kéne várjuk az ovit.
Aztán a negyedik napon mintha valami csoda történt volna. Dávid rájött arra, hogy ezeknek a szabályoknak jó dolog megfelelni. Rájött, hogy mennyi dicséretet kap, ha jól viselkedik és büszkeséggel tölti el az, hogy tudja, egyedül vette le a cipőjét, önállóan kezet mosott vagy megette az ebédet. Innentől kezdve minden nap öröm lett a bölcsiben. Ő nagyon jól érezte magát, és ettől én is. A bölcsis néni szuperül foglalkozik már vele, talán neki is szüksége volt pár napra, hogy elkezdjen nyitni felé, most már mindenesetre ölelgeti reggel, megsimogatja és mindig mosolyog rá.
Az utazás után visszatérve annyi változás történt, hogy Dávid minden reggel a csoport ajtajában állva elkezd sírni nekem, hogy ne menjek el, de ez a hiszti csak addig tart, amíg ki nem lépek az ajtón. Már a második napon elaludt az ágyában, mindig vidám és felszabadult, úgyhogy most már biztos vagyok benne, hogy a bölcsi tényleg jó döntés volt.
Sokat számít neki, hogy itt tényleg pontos rendszere van a napjának, fontos kapaszkodó, hogy tudja mi után mi következik. Ezt itthon is bevezettük és a korábbiaknál jobban figyelünk arra, hogy mindig ugyanakkor ebédeljünk vagy induljunk fürdeni.
Miben lett más a napom?
Megtanultam, hogy mikor kell fognom a kezét és mikor kell elengednem. Büszke vagyok erre az apró emberre, amiért elengedtem a kezét és feltalálta magát. Most már van egy kis külön élete, néhány órára leválik rólam és én minden találkozásnál, amikor érte megyek, szinte megünneplem vele azt, hogy megszületett a “saját énje”.
Mivel egyelőre csak 3-4 órát tölt ott, így nekem sokban nem változtak meg a napjaim az eddigiekhez képest. Ez az idő semmire se elég 🙂 Hazarohanok és belecsapok a social mediás munkámba, emaileket írok, feladatokat delegálok, elkészítek pár módosítást és hopp, már azon kapom magam, hogy öltözhetek és indulhatok vissza. A munka java így is estére marad. Olyan szempontból viszont könnyebbség, hogy meg tudok ejteni ilyenkor egy megbeszélést, ha kell vagy el tudok intézni olyan dolgokat, amiket gyerekkel nehezebb lenne. Ja, és sokkal többet kell mosnom, mert minden nap koszos ruhában jön haza 🙂"
Yorumlar